"Isten tenyerén...(megint) olyan mintha álmodnánk az utunkat (életünket). Itt Mexikóban a Toltékok így tarjták: azt éled, amid álmodsz Magadnak, amikor tudattalanul alszol. Ezért gyakorolják a tudatos álmodást. Van egy mondásuk: Nem emlékszel az álmaidra? Nézd meg az életed és tudni fogod, mit álmodtál.

Ezúttal danburitért jöttünk, persze teljesen más irányba lettünk vezetve, mint ahogy azt mi "terveztük". Olyan érzés volt a Tűzachát bányákhoz eljutni, mintha egy ihletett művész önfeledten egy szimfóniát komponált volna velünk. Minden pont úgy, pont akkor történt, ahogy történnie kellett, hogy ide ÉRjünk...mély és magas hangok, fentek és lentek, tévutak, nehézségek, tanulópénz, segítség, támogatás, hihetetlen szerencse (a tortilla árusról külön írok majd, akinél a házi sajt mellett tűzachátot is vettünk, pult alól, mert mellékállásban kristályokat csiszol, ahogy a főtéren cipőket fényesítő amigója is). Mexikó mindig ilyen, magunk között Kálinak hívjuk az Egó végtelen számú "kis halála" kíséri mindig az utunkat, és ezért mi (nem) furcsa módon végtelenül hálasak vagyunk.

A ősbizalmat napmintnap fel kell építeni (emlékezni kell rá) és amint ez sikerül, minden kiderül (és mindenki derül) ,hogy mi és hogyan szolgálta a mi érdekünket, miért kellett egy-egy nehézség, mit kellett felismerni, hogy tovább haladhassunk a lét természetes áramlásával. Így érkeztünk meg Don Gerardohoz is, aki egy jószívű ám kicsit hamiskás benyomást keltő (szögesdrótos kép, kockás ingben) kristálycsiszoló és kereskedő, és Don Juanhoz, Ő az úr kalapban, akinek arcára lenyűgözően szép vonásokat rajzolt az idő és végtelen szerénység, kedvesség és nyugalom árad belőle. Immár több, mint 60 éve dolgozik tűzachátok bányászásával és csiszolásával egyaránt, egyike volt az elsőknek, akik ezen területen bányászni kezdtek.

Az egész történet nagyon „Mexikó szagú” volt, tudjátok, olyan, ahol érzed, hogy bízhatsz bennünk, akkor is, amikor egyébként egy európai elménk turpisságot sejtene. Övé a bányászati engedély, igen, kifizettük a belepési engedélyt Gerardonak, Ő fizeti Don Juannak. "Hopp itt most átbújunk a szögesdrót alatt, vigyázz, ó dios mio, még hajoljál le kicsit"!

Az egész hegyen csak mi voltunk, felemelő érzés volt csendben, az egyre erősödő Nap fényében keresgélni az évmilliókkal ezelőtt sziklákba zárt Tüzet a lábunk alatt. Mintha mitikus sárkányok parázsló bőrét rejtenék ezek a lenyűgöző kristályok.

Egész nap aktívan kísértek minket az állati bőrbe bújt erők: a bánya fele vezető úton két coyote is átment előttünk az úton (gyönyörűek, sosem láttuk még őket, pláne nem ilyen közelről) a hegyen kolibrik táncoltak körülöttünk, a köveket emelgetve Dani talált egy alvó skorpiót, a visszafele úton pedig egy vadmacska szaladt el mellettünk. Don Juan házánál még beszélgettünk kicsit, amíg általa vágott, csiszolt darabokat válogattunk.

Amikor utazunk, mi mindig felajánljuk az utunkat a Magasabbrendűnek, ezért sincs soha terv, előre eltervezett vagy lefoglalt szállás, program, hogy mindig ott lehessünk ahol akkor lennünk kell: JELEN.

Ezeket a történeteket külön gyűjtöm, számomra ezek mentén tapasztalható meg és adható át leginkább az út beavató, önfejlesztő minősége és a gondviselés jelenléte. Akik tavaly voltak az interaktív mexikói esteken, ezekből hallhattak párat, ilyen történetekre fűztük fel a közös gyakorlatokat is. Ahogy ide jutottunk is ilyen történet, de most fontosabb a szívemnek, hogy Don Juan "üzenetéről" írjak.

Az út során mindig figyelem az üzeneteket, hogy merre vezetnek minket az adott napon, mert segítenek felfedni a belső világom folyamatait és sokszor hoznak megértést, oldást vagy épp megerősítést számomra. Figyelem, hogy mi jelenik meg napmintnap és mennyire van összhang a belső és a külső világ között. Milyen arcát / minőségét mutatja a természet, milyen emberekkel találkozunk, milyen állatok kísérnek az úton, milyen helyzetekbe kerülünk, mit "kér és mit ad" nekünk az út, milyen minőséget közvetítenek felénk a jelenlétükkel. Mást mesélnek a hegyek, a vízesések, mást súg az óceán, mást üzen a koloniális nagyvárosok macskakövein ülő indián asszonyok tekintete, másra emlékeztet a forgalmas utak közti utcaszigeten felnövő gyermek arca, kinek anyukája mogyorót árul naphosszat a szmogtól szürkére feslett forgalomban...

MINDEN ÉS MINDENKI jelentőségteljes.

MINDEN PILLANAT.

Bármelyikben megtapasztalható az Isteni minőség: a teremtő szeretete, gondoskodása. Persze ez nem mindig érhető FEL ésszel, ezért kell bíznunk, hogy okkal késünk le buszt, lázasodunk be, indulunk "rossz" irányba stb...

Don Juannak meséltem, hogy én az opál bányaknál anno nem tudtam úgy bánni a kalapáccsal, hogy jól törjön szét a kő a kezemben és a kristály is ép maradjon (ha netán van benne). Ahogy a végén mondtam, hogy "yo no puedo" (én nem tudok) kalapja árnyékába rejtett, festmény szépségű arcával somolyogva mondta: "!Sí, se puede!" = De igen, tudod! Gyakorolni kell és menni fog az, csak így kell megfogni, aztán úgy és kicsiket ütni így meg úgy...

Annyi minden történt aznap, és mégis ami engem legjobban megérintett az ez a mondat volt. Igen, hatalmas klisé tudom, hiszen mind tudjuk ezt már...de bevallom, én van, hogy elfelejtem, hogy KÉPES VAGYOK. És igazából nem tudtam, hogy most ezzel van dolgom, csak abból jöttem rá, hogy milyen erős érzelmi reakciót váltott ki  belőlem, ahogy megkaptam ezt az oldást... ahogy abban a pici hegyi faluban egy cowboy kalapos, majdnem száz éves idős úr a szemembe nézett és csendesen emlékeztetett: MEG TUDOD CSINÁLNI!"

#maderafooloflife 2023. JANUÁR, 24, Calvillo, Mexico