Kincskeresés, és ami mögötte van

Tévutak (tévutak?)

TRANSZPARENCIA, SIKER FOGALMA, ÉLETVITEL

Igazából idén Peruba indultunk, oda hívott minket a szívünk. Úgy terveztük pedig, hogy ebben az évben sem utazunk tengeren túlra, de egyszerűen nem lehetett mit tenni: minden jel arra mutatott, hogy mégis útnak kell indulunk, még akkor is, ha ez sokkal inkább szívszerű, mint ésszerű döntés volt.

Mindketten így érkeztünk meg ebbe a kapcsolatba: hátizsákkal a hátunkon, tele kalandvággyal. Soha nem kellett erről beszélnünk, természetes volt mindkettőnk számára, hogy új éljük az életünket, hogy minél többet legyen részünk ilyen szabadon áramló, intuitív utazásban, a világ közös felfedezésében, kívül-belül. 

Az első perctől fogva egyetértettünk abban is, hogy az IDŐ, a SZABAD IDŐ mindkettőnk számára az egyik legnagyobb kincs, amit "birtokolhatunk" és ami a legtöbb, amit a figyelem és a szeretet mellett ( idő nélkül egyik sem adható...) magunknak, egymásnak, szeretteinknek, a világnak adhatunk. Az önmagunk, egymás, kapcsolataink ápolásaba fektetett minőségi idő az, ami igazán gazdaggá tesz minket, s ezért hálát is adok minden nap, hogy ezt a fajta bőséget tapasztalhatom.🙏

Vállalkozásunkat is ezért hívjuk örömorientált vállalkozásnak: a legfontosabb küldetésünk, hogy örömünket leljük benne, hiszen csak azt oszthatjuk meg másokkal, amiből nekünk is van és gyarapítani is csak az örömöt érdemes. Óriási önismereti utazás az ilyen fajta vállalkozás, mert pontosan és hűen tükrözi a bennünk, közöttünk, körölüttünk zajló folyamatokat, lehetőséget adva ezáltal a tanulásra, fejlődésre, tehát a szellemben, lélekben való gyarapodásra. És ez a gyarapodás jelenik meg aztán az anyagban is. 

Tudom, hogy hangzik ez, ha az ember nem ezt tapasztalja, én is voltam (olykor dühös és elkeseredett) szkeptikus olvasója mások által írt hasonló soroknak...addig kutattam a magam ide vezető útját, jártam a tévutakat...míg rá nem találtam, ezért nem tudok másról írni, csak arról, amit tapasztatalok már több, mint egy évtizede...akkor is, ha ez paulo coelhós klisének hangzik, akkor is ezt élem, ez az én igazam, ez az, amit meg tudok osztani a szívemből. ❤️🙏

Tapasztalataim szerint akkor jelenik meg a bőség, ha ki tudok keveredni a saját belső világom sötét erdejéből a fényes, tágas, tisztásra és tudatosítom magamban a saját nagyszerűségemet, hogy ugyanaz az a csoda vagyok,mint amikor a világra jöttem, az a földöntúli misztikusan felemelő érzés, mint amit akkor érzünk, amikor egy gyermek a világra jön (hiszen minden alkalommal a megváltás lehetősége születik újjá általunk, ezért Megváltó érzés minden Lélek világra megfoganása, világra jötte). Ez a fajta "csodaság" nem múlik el, csak azért mert felnövünk.😉

Ha tudatosítom magamban, hogy minden teremtett lény ugyanilyen csoda, tükör valóságunk minden látszatának ellenére...ha tudatosítom magamban, hogy MINDEN TEREMTETT LÉNY ÉLETE EGY SZENT ZARÁNDOKLAT, mindenkit ISTEN HOZOTT ide, tapasztalni és minden és mindenki hozzájárulás az én szent zarándoklatomhoz és ha azt keresem, hogy lehetek én is hozzájarulás a nagy egészhez, akkor mindig, mindig áldás van az utamon 🙏🙏🙏 Csöpögős? Igen 🙈 Működik? Igen 🙏 Érdekel ha ki kinevetnek, elítélnek? Nem.🤍

"Ha a világ botránkozik énrajtam, akkor tudom jófelé visz az utam"🙏

Számomra csak így működik, csak akkor, ha vállalom elhagyni a járt utat (ha nem érdekel, hogy mit szól majd a falu népe) és van bátorságom bolyongani a sötétben, csak akkor látom egyre tisztábban, mennyi fény kísér az utamon szüntelen. 

Kiszámíthatatlan, megbízhatatlan életvitel ez, kell hozzá egyfajta (jófajta) életéhség, ahol az ember nem csupán kelletlenül elszenvedi az élet hozta tapasztalásokat, hanem ítélet és címkézés nélkül, 

HÁLÁVAL ÜDVÖZLI azokat (a tantrajóga útjának egyik alapvetése) vagy ahogy Hamvas Béla írta, az idézet, amit sokan fényképeztetek már le az asztalunkon:

 "Akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz". 

És ennek örül. 

És ebből tanul. 

És ez ezáltal fejlődik. 

Ezáltal lesz TÖBB, 

több úgy, hogy KÖZBEN MÉGIS EGYRE KEVESEBB, egyre kevésbé önmaga és mégis egyre inkább AZ, AKI.

(Ki is valójában az önmagam?) 

ÍGY LESZ EGYRE TÁGASABB. ÁTJÁRHATÓBB. FÉNYESEBB. ISTENIBB.

Nem mindig könnyű így élni de ha figyelek, folyton érzekelhető a gondviselés: mindig jut ELÉG. Mindenből. Annyi, amennyi nekem elég és megosztani is tudok belőle, ez az igazi bőség.

7-8 éve egy anyagilag nagyon gazdag ismerősöm megkérdezte, hogy számomra mit jelent a siker? Szerintem erőből is el lehet érni a gazdagságot, az is nagy teljesítmény, csak éppen meg kell vizsgálni, hogy minek a rovására megy, és hogy megéri-e, és hogy amit elértünk, az az általunk vagy a társadalom által definiált siker-e?

Nyilván a válaszomon nagyon meglepődött Ő, aki örökségül hozta magával a mintát, hogy a tengerre néző ház sem elég, mindig több kell, egyszerre hat képérnyőn, óriási erőfeszítéssel kell dolgozni 12 órát naponta, akár hétvégen is...és az, hogy a gyermekét csak a jóéjtpuszinál látja, a feleségevel meg alig beszélnek az a normális, máshogy nem lehet, és az élet már csak ilyen, szenvedni kell és dolgozni folyton a többért...

Neki anno azt válaszoltam, hogy nekem az a siker, ha reggel, amikor felkelek, fel tudom építeni magamban az életbe vetett bizalmamat, hogy kapcsolódni tudok a bennem élő istenihez, és engedni tudom, hogy gondolataiamat, szavaimat, cselekedeteimet a fény és a szeretet hassa át. Siker, ha a szüntelen gyakorolt önreflexió által felismerem ha ehelyett az isteni állapot helyett a sötétben bolyongok, onnan gondolkodom, onnan beszélek és cselekszem, siker ha ezt felismerem, siker ha találok magamban erőt és motivációt, egy pici emlékeztető fényt, hogy ezen változtassak és siker az is, amikor nem találok (ki), de akkor is tudok önbántalmazás helyett türelemmel és szeretettel, megbocsátással fordulni önmagamhoz (és ezáltal másokhoz is). 

Van, hogy napokig nem sikerül ezt elérni reggelente, vagy csak egy részét, van, hogy hónapokig, évekig igen, aztán egyszercsak megint nem...hiszen a kihívasok épp ezt célozzák meg, hogy minden körben egyre teljesebb megértésünk legyen arról mit is jelent ez. Szerintem legfontosabb az erre való tudatosság és a cselekvésben ágyazott gyekezet, napmintnapmintnap.

Minden más, ami ennek az eléréséből következik, "járulékos" siker. Számomra az nem lehet cél, de biztos vagyok benne, hogy úgy is (számomra fordítva is) működik, hiszen az élet attól (is) olyan lenyügőző, hogy paradox.

Ebbe az állapotba megérkezni sok időbe telt nekem, és a mai napig dolgozom a sejtjeimben hordozott szegénység tudaton, azon, hogy a belső gyerek átérezze, már évtizedek óta nem a szűkölködés hatja át a mindennapjait. 

Mai napig eszembe jut, ahogy például a általanos iskola második osztályában egyszer csak bejött egy tanár, ránézett az osztályfőnökömre és hangosan kérdezte, hogy kik itt a hátrányos helyzetű tanulók. Éva néni sorolni kezdte kettőnk-hármunk nevét...fel kellett állnunk.

Ott álltunk az egész osztály előtt, míg kitalálták ki van a legrosszabb helyzetben...mai napig emlékszem a szégyenre amit éreztem, azt se tudtam pontosan miért, csak éreztem a hőt, ahogy a vér az arcomba szökik, ahogy nem tudom, hova nézzek, ahogy hallom többször, szinte visszhangozva: hátrányos helyzetű...őt egyedül neveli az anyukája, nincs apukája, neki négy testvére van stb...ki kapja az ajándékcsomagot és kit vigyenek fel Budapestre Mikulás koncertre? Innen is gratulálok a rendszernek és az "érzekenyen" végrehajtó pedagógusoknak.😑 Bízom benne, hogy ez ma már másképp van...

Utána az osztálytársaim fele csak simán csúfolt ezért, a másik fele meg vagy azt kérdezgette, hogy Ti szegények vagytok? Nincs pénzetek enni? Vagy azt, hogy Neked miért nincs apukád? 

Nem azért írom, le ezeket, mert együttérzésre vágyom vagy elismerésre, (sajnálatra semmiképp!), nem is panaszként, hanem azért, hogy látható legyen, hogy az én utam honnan vezetett ide, hogy most ilyen luxus nehézségekről írok, hogy "jajj, törölték a jegyem Mexikóból Peruba ". 

Szeretném ha transzparens lenne nem csak az út, amin most járok, hanem az is, hogy honnan indultam el. Így érzem kereknek a történetet, ha írok arról is, hogy ahogy most élek/élünk, az nem az, ahova én születtem, nem a példa, amit láttam, hanem annak az eredménye, hogy mindig akartam és kerestem jobbat és ez rengeteg munkával, tévúttal, csalódással, lemondással, könnyel, "vérrel-verejtékkel" járt és nem csupán csak szerencse, bár az is van benne bőven, úgy sejtem 🙏 

Azért írom le, mert bízom benne, hogy inspiráló lehet, hiszen ha nekem sikerült, akkor bárkinek sikerülhet, aki hasonló körülmények (kondícionáltság) közül jön.🙏

Ezeket a tévutakat járjuk itt is, most is, kívül Mexikóban és Peruban, belül önmagunkban. Kint sem és bent sem tévútként tekintünk rá, hanem alkalomra, amiből tanulhatunk és aminek tapasztalata végül elvezet oda, amit keresünk (és ami minket is keres).

Szerencsésnek tartom magam, hogy én olyan tűzzel a Lelkemben jöttem a világra, amit a körülmények szele gyerekkoromban nem oltott ki, hanem felszított és cselekvésre sarkallt.

A dacom, az elégedetlenségem, a Szűz kritikusságom, az új, a másként keresésének útjára, változásra és változtatásra ösztönzött.❤️‍🔥

Mai napig minden alkalommal, hálát adok, amikor ilyen csodálatos helyekre eljutok, visszajutok, mint például most Paracas sivataga, az elbűvölő TÁGAS SEMMI, ahol megállíthatatlanul folytak a könnyeim az elménytől, ahogyan lélegzetvételről lélegzetvételre bele tudtam tágulni a végtelennek tűnő, megtartó TERESSÉGBE.🙏🙏🙏🥹

Minden alkalommal, amikor a tengerben, óceanban fürödhetetek végtelenül meghatódom a Sorsomon és azon, hogy milyen hálás vagyok ezért...21 évesen láttam először tengert és gyerekkoromban emlékszem, hogy a szegényebb nyarakon egy kék takarón játszottam otthon azt, hogy a vízben fürdöm...

Minden egyes alkalommal hálát adok a szüleimnek, nagyszüleimnek, minden felmenőmnek, minden családtagomnak, mindenért amit (értem) tettek, hiszen, minden, de minden, bárhogy is nézett az ki az a tűnékeny látszatvilágban, az akkor tőlük telhető legjobb volt, ők is tapasztaltak és tanultak, és minden amit gondoltak, tettek, cselekedtek hozzájárult ahhoz, hogy én most itt legyek, ahol és az legyek, aki vagyok 🙏☀️ 

Adrienn

2025.03.09., Peru, Paracas

U.i.: A tévutakról is írok hamarosan, és Magdalénáról is, amint megjön az ihlet és az idő hozzá a távolsági buszokon zötykölődve 😉